|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: László Antal 2005. december 21.Domokos Pál Péter a gyergyóalfalvi emberek tudatában úgy él, mint az igaz szó és a szeretet nagy mestere. Mindössze három évet élt és tevékenykedett Gyergyóalfaluban (1933–1936 között), de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tanár és tanítvány, a mester és a közösség összeforrjon. Bizonyíték erre a mester részéről az évtizedek során, apró cédulán küldött üzenete, mely szerint „Alfalu minden apraját és nagyját határtalanul szeretem” (aláírás dr. Domokos Pál Péter). Szülőfaluja, Csíksomlyó után Gyergyóalfalu elsőként állított szobrot a híres tudósnak /1998-ban/. A hagyományőrzésben a Domokos Pál Péter-i gondolatok – az emberszeretet és a munka megbecsülése – átvétele több évtizeddel a civil szervezet létrejötte előtt megtörtént Alfaluban. A húszéves népművészeti kör (1968–1988), a líceumban és V–VIll. osztályban tanított termelőgyakorlat (1970–1978) során, a szárhegyi Szépteremtő Kalákában való aktív részvétel (1978–1998), a Csíkszeredai Művészeti Népiskola kirendelt szövő-varró osztályainak tevékenysége (1990–1995), mind-mind ezt a célt szolgálta. A Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület (DPPHE) civil szervezet létrejöttét Gyergyóalfaluban a népi életvitel igényelte. ,,2000. november 10-én létrejött a DPPHE civil szerveződés Gálné Kovács Irma kezdeményezésére. Így szövők, varrók, faragók, citerások, dalosok, táncosok egyesülete lettünk” – olvasható a Kultúrák egymás mellett és egymás között című, 2004-ben megjelent kiadványban. Létrejötte óta az egyesületben megtörtént a generációváltás, főleg ami a táncosokat, faragókat, dalosokat és részben a citerásokat illeti. Folyamatos volt a régi kultúra tanulása, átadása és átvétele. Az egyesület tagjai belföldi és külföldi kiállítások, bemutatók, vásárok egész sorának voltak szervezői, résztvevői vagy kiállítói. Az V. Alfalvi Napok keretében, 2005-ben a citerások megünnepelték fennállásuk 25. évfordulóját, amelyet a Szivárvány havasán című kiadvány méltatott. A III. Alfalvi Napok alkalmával a DPPHE-nek emlékszobát avattak fel. A Kultúrák egymás mellett és egymás között és a Szivárvány havasán, valamint Gálné Kovács Irma Cifrahímesek Gyergyóalfaluban című kiadványok megjelentetése az ötéves civil szervezet időállóságát mutatja. Ahhoz, hogy a DPPHE-emlékszoba négyes célja (1. Domokos Pál Péter emlékének folyamatos őrzése, 2. Alfalubó1 származó vagy kötődésű jeles embereknek emlékállítás, 3. Gyergyóalfalu a napjaink szakirodalmában témakör összegyűjtése és megőrzése, 4. a DPPHE civil szervezet tevékenységének felszínen tartása) megvalósulhasson, Gálné Kovács Irma 25 millió (régi) lej értékű gyűjteményt ajándékozott a községnek. Segítséggel sikerült hazahoznia, hogy otthon őrizzék emlékét, kötődését dr. Domokos Pál Péter néprajztudósnak, Puskás Lajos néprajzkutatónak, dr. László Antal vegyészmérnöknek, dr. Gaál Mihály agrármérnök tudósnak, Asztalos István írónak, Köllő Miklós szobrásznak, dr. Koncsag Károly bányamérnök, jogásznak és dr. Bíró István címzetes egyetemi tanárnak. /Gálné Kovács Irma, Gyergyóalfalu. Debrecen: Ötéves a DPPHE nevű civil szervezet Gyergyóalfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 21./2010. december 30.Ajánlanék egy jó befektetést a közeljövőreDecember elsején az első világégést lezáró szerződés kapcsán tartott egyik rendezvény hallgatója voltam. Önjelölt magyarvezető pártunk megyei ügyelnöke meghívására határon túli balliberális történész (Romsics Ignác . szerk. megj.) ismertette múltunknak a mohácsi vésszel vetekedő pillanatát (a trianoni diktátumot . szerk. megj.). A tárgyalt momentum fájdalmas következményeit máig is sínyli minden generációnk. Ez érzékelhető volt a rossz idő ellenére is telt házat produkáló rendezvény láttán, és az előadást követő, a hallgatóság részéről elhangzó kérdések kapcsán is. De most nem a rendezvényről írnék beszámolót, mert azt már régen megtették mások, akiknek közlendő véleményük vagy hivatali közlendőjük volt azzal kapcsolatosan. Én egy elhangzott kérdés kapcsán szeretném e néhány sor közlési lehetőségét, valamint a kedves olvasó szíves figyelmét megkapni. A kérdés nagyjából arról szólt, hogy végre mikortól tudnánk ismét itthon érezni magunkat az által is, hogy a városházán, a hivatalokban magyarul is tudnánk értekezni, ügyeinket intézni? Az est házigazdája (Szabó Ödön . szerk. megj.), miután az elért ez irányú eredményeket felsorolta, ügyes csavarral magára a népes hallgatóságra irányította a figyelmet. Azt mondta, hogy ha mindnyájan élnénk a nehezen meghozott törvények adta lehetőségeinkkel, továbblépni is volna mód. Állítása szerint hónapok hosszú sora alatt alig van rá példa arra, hogy helyi polgár venné a fáradtságot és anyanyelvén, magyarul fogalmazná meg egy-egy beadványát vagy kérvényét a városi hivatalok felé. Mert bár a helyi közigazgatásról szóló 2001/215. törvény ugyan lehetőséget ad rá, de úgy tűnik, hogy nincs kinek. A közönség találva érezvén magát az ügyes vágástól, tapssal jutalmazta a szólót. Remélhetően az elismerő tapsnál egyébbel is maradunk, ha többünkben foganatja lesz az elhangzott szavaknak, felismerésnek. Magunk is meg kell hogy lépjük a sokszor kellemetlenséggel járó lépéseinket, és nem várhatjuk el ezek mások általi kiváltását. Nem arathatjuk le mind újra eleink vetését. Nem hivatkozhatunk a végtelenségig őseink munkájára, becsületére, harcaira. Mint ahogy a földeken minden évben elvetik a magot, hogy őszre betakaríthassák a termést, úgy minden nemzedék is meg kell hogy küzdjön a jussáért. Közösségi értékeink, érdekeink és persze jogaink ismerete és az azokért való egyéni és közös kiállás nélkül csak a kiszorítás a sorsunk. Nem kell országhatárt átlépnünk azért, hogy szemléletes példát kapjunk egy nacionalista államba szorult kisebbségi nemzeti entitás bekebelezésének példájáért. Az ország, amiben élünk, fennállásának kezdetétől fogva elől járt, mondhatni zászlóshajója volt annak az ügynek, hogy az állami gépezet által preferált nemzet bekebelezze, elemészsze az attól eltérő anyanyelvűek vagy más kultúrán osztozók-. Számukra mindég láb alatt lévő - tömegét. Ez az ország fennállása óta sok mindenben változott, de ebben a törekvésében, ha különböző dinamikával, agresszivitással is, de állandó maradt. Nézzük csak a moldvai csángók vagy dobrudzsai törökök és tatárok elrománosítását, a magyarság lassan évszázados ellehetetlenítését, vagy a németség kiárusításának ügyét. Még lehetne sorolni, de elég lesz csak a hatvanas évek elején még magyar jellegű Nagyvárad mai állapotát látnunk. Szóval, tenni kell, ha még lenni akarunk! Hinni akarom, hogy nemcsak az ingyen nótaest az, amire még hajlandó foteljéből kivájni magát az átlag helyi magyar, hanem képes a nemzeti közösségéért mást is tenni. Tudom is, hogy sokan a gyermeküket akár egy másik városnegyedbe is eljáratják óvodába, iskolába, hogy az anyanyelvén tanulhasson, lehetőleg kiváló pedagógusoktól. Mások hivatali tisztségbe kerülve mozgatnak meg mindent a kétnyelvűség meghonosításáért. Ismét mások hit- és kulturális közösségekbe járnak vagy anyanyelvükön egyetemi oktatásra iratkoznak azért, hogy nemzettársaik körében lehessenek, erősítve azt. És az is tett, ha kis pénzért a nemzeti kultúrát, a sajátos tájékoztatást szolgálják, sőt már az is, ha magyar utcaneveinket használjuk ismét a közbeszédben. Az elméletről most had térjek át a gyakorlatra. Felbuzdulva az előadást követő, anyanyelven történő ügyintézésre való biztatáson, egy hét múlva magyarul írt kérvénnyel tértem be a nagyváradi városháza kapuján. Egy időközben érvénytelenített adó összegének visszafizetését kértem benne. A megfelelő hivatalban az ügyintéző hölgy nagy szemeket kerekített, mintha ilyet sosem látott volna, majd a falon kifüggesztett eligazításra mutatott, miszerint idegen nyelvű kérvényt nem áll módjában iktatni. Mikor azonban belátta, hogy nem tudja velem az általa kedvezményezett újlatin nyelven megíratni a kérésemet, és szent őrültként nem tágítok pultja és szándékom mellől, a közszolgálati irodába tanácsolt. Itt is furcsállották a dolgot nagyon, hogy nem oláhul íródott a kérvény, s hogy akkor nekik kellene talán maguknak értelmezhetővé tenni az iratot. Hát várjak, ameddig érdeklődnek, intézkednek. Nos, én türelemmel vártam. A körülöttem asztalaiknál serénykedő, magyarul nem tudó KÖZÖNSÉGSZOLGÁLATI, szám szerint öt hölgy komor némaságba burkolózva végezte munkáját. Előbb-utóbb előkerült a velem foglalkozó hivatalnok is, főnökasszonya kíséretében. Őasszonysága megkérdezte, hogy bírom-e a román nyelvet, hogy megírjam a kérésemet azon? Mondtam, hogy bírom, de nem tenném ez egyszer. Pedig a pénz rögtön ütné a markomat, ha tenném. (Így ő.) Inkább adja a pénzt, és vegye el az írást. (Így én.) Akkor nem. Akkor fordíttatunk, igényelünk, s majd egyszer megkapja a pénzt. (Így ő.) Tegyen úgy! (Így én.) Csak megjegyzésként írom, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak képviselői már másfél évvel ezelőtt írásban hívták fel a városvezetés figyelmét arra, hogy a agyváradi városházán nincs semmiféle magyar nyelvű ügyfélszolgálat.. Biztatnám a kedves olvasót, hogy anyanyelvén adja be kéréseit. Ha sokan vesszük a fáradságot erre, akkor legközelebb, ha dolgom adódik a városi hivatalokban, vagy Önnek, esetleg ismerősömnek, netán gyermekemnek, ne nézzenek ott ránk, mint borjú az új kapura, amikor természetszerűleg saját nyelvükön intéztetnék ügyeiket! Esetleg alkalmaznának addigra olyan hivatalnokokat, akik értik a használandó helyi nyelveket, és dolgukat végeznék a (most éppen) csendes megbotránkozás helyett. Teszem azt nyomtathatnának addigra kétnyelvű űrlapokat is, ami még plusz költséget sem róna a hivatalra, és a nyelvünket nem beszélő alkalmazottak sem szemlélnék értetlenül az iktatandó papirost. A jelen állapot pontosabb feltérképezésére és a fentebb leírtakalátámasztására gyorsszemlét tettem a városháza közemberek által bejárható folyosóin, a Teleki utcai szárny első és második szintjén. Az irodahelyiségek ajtaján többnyire szerepelnek az ott dolgozó tisztviselők nevei. Szám szerint 67 nevet találtam, amelyekből mindössze 5 (öt!) volt magyarnak vélhető. Ez, akárhogy számolom is, arányában mindössze 7,5%. Ugyan az 1910-es népszámlálás még 91,4%-át találta magyarnak a város összlakosságából, az országváltás következtében a legutóbbi már csak 27,6 %-át találhatta annak. Ez az adat rendes körülmények között még mindig 3,7-szer több magyar tisztviselő jelenlétét indokolná a város hivatalában, vagyis a jelenlegi mintavétel 5 főjéhez képest legalább 18-at. Az itt és még annyi más - hatalommal, döntéshozói beosztással, jól fizető állással bíró - hivatalban, intézményben tapasztalt torzulás magáért beszél. Bizonyítja a máig működő, a más nemzetiségeket kiszorító, azok életfeltételeit elvonó román nemzetállami modellnek a meglétét, gyomszerű életképességét még az EU-ba történt besomfordálás után is. Legyünk a megszokottnál kissé bátrabbak, vállaljuk magunkat, és már aznap este jobban fogunk aludni! Bősze László Antal Nagyvárad, Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. november 20.Határőrző emlékjelekMég a csillagászatban is ritka jelenség a bolygók együttállása, nemhogy az emberi társadalmak és országok mindennapjaiban. Mégis megtörténik, hogy a múlt keresése közben a jelennel együttállásba kerül az ember. Felmenőink, apáink-nagyapáink emlékeinek nyomába eredve is ez történt. Kényszermegálló az úzi vámnál Ez év szeptember végén és október elején olyan bolygóháromszög volt az égen, amelynek az asztrológusok szerint áldást, szerencsét és sikert kellett volna jeleznie. A háromszög három csúcsán a Kos Uránusz, az Oroszlán Jupiter és a Nyilas Mars volt. Mindhárom tűzjegy. S a tűz a lendületet, a tetterőt, a lelkesedést és a bátorságot jelképezi – szólt az ajánlat. Az asztrológia szerint ez a háromszög a legjobb bolygóállás. Augusztus 26-a, az Úz-völgyi emlékezés után, hitelt adva a jóslásnak, útra keltünk. Nem könnyű még a legmesszebb menő jóakarattal és józan ésszel sem elemezni az eddig eltelt közel száz esztendő többnyire tragikusnak mondható eseményeit abban a földrajzi környezetben, határ menti övezetben, ahol felmenőink a parancsra hallgatva harcoltak, és sokan életüket vesztették. Ez a hely a minálunk eredő Veresvíz és az Úz összeömlése feletti övezet, amelynek harci eseményeiről-történéseiről eddig kiskönyvtárnyi irodalom született. Kell szólni hát erről a helyről két okból, egyrészt, mert ebben az évben mind a két világháború eseményeire emlékezünk kerek évfordulók kapcsán, másrészt pedig azért, mert lám, ma is kételyekkel és kontrasztokkal tűzdelt események írják tovább a Kistölgyesi-szoros, Úz-mező történetét. Úz-völgyi szorosnak is nevezik az Úz-patak szűkületét, ahol ez év augusztusában nem kis meglepetés ért sokunkat. Az Úz-patak völgyének déli részét nagyon találóan Kőkertnek nevezik, s így a szoros is viseli a Kőkert-szoros nevet, vagy ahogyan még most is emlegetik a szoros mindkét oldalán lakók: Úzvölgyi-vám vagy Úzi vám. Úgy tartják a maiak, s ezt látjuk a térképeken is, hogy itt határpont volt, itt vágta át az utat az ezeréves magyar határ, amely a Veresvíz-patak mentén ereszkedett alá az Úz-patakába való beömléséig, majd annak bal partján a Magyaros tetőre emelkedett. A folyó, amely bővizű hegyi patak, Csíkbánkfalva határában ered, s Moldva területén Dormánynál, Dărmăneşti alatt ömlik a Tatrosba. Felsőbb völgyszakaszán a legutóbbi évszázadban számtalan fűrésztelep működött, kis falu is volt itt, neve Úzvölgy-telep. A fűrésztelepeknek-gyáraknak s a falunak is már csak emléke él. Most csak egyetlenegy család lakik itt, de – akárcsak a többi keleti határhelyen: Ojtozi-szoros, Gyimesbükk – a Baska-havas északkeleti végénél régi várhely nyomairól tudósítottak. Augusztus 26-án az emlékezésre vonulók, s így magunk is – e sorok írójának édesapja is ide kiparancsolt székely határőr volt – szemtanúi lehettünk, hogy égett, mert meggyújtották – éppen az egykori országhatárnál – az út jobb oldalán álló kis épület tetőzete, romjai pedig már a közeli árokban hevertek. Ez volt a vám épülete! – jegyezte meg útitársunk az Úz-völgy-barát szentivánlaborfalvi Kányádi Mihály. Valóban, a világhálón és más adatok szerint is a kis épület „Grenzen-zoll” vagy a „Zollamt” nevet viseli, ami határvámot, vámhivatalt jelent. Kik, miért, milyen céllal tüntették el az épületet, és miért éppen augusztus 26-án? – merült fel mindnyájunkban a kérdés. A békés emlékezésre vonulók százainak akartak ezzel ünnepi „meglepetést” nyújtani? Mi azonban ünnep után visszatértünk, megpróbáltunk tiszta vizet önteni a pohárba. – Nem az a kis ház volt a határvám, én úgy tudom, hogy azt a fakitermelő vállalat építette, látni lehetett rajta, hogy újabb építmény – tájékoztatott Costel Pădureanu nyugdíjas dormányfalvi lakos, aki szeretettel fogadott. A helybeli volt kőolajfinomító egykori vezetője, a vidék jó ismerője, a gelencei kitermelés irányítója, felesége, Jutka asszony, sepsiszentgyörgyi. A szóban forgó kis ház közelében azonban van egy beton házalap, az lehetett az egykori vámhivatal – fűzte hozzá vendégfogadónk. Útitársunk, a gelencei Kelemen Dénes jeles faragóművész, jó Úz-völgy-ismerő, a hallottak nyomán mintha napirendre tért volna az augusztusban történt égetés felett. Megmutatta a hely közvetlen szomszédságában az egykori Úz-völgyi, vasból épült határhíd és a keskeny vágányú egykori iparvasút betonpilléreinek maradványait, régi fényképfelvételén láthattuk az egykor ott közlekedő keskeny nyomtávú mozdonyt is. – Itt volt tehát a határvám – mutatta egy másik fényképen a két vámsorompót is. Itt, az út jobb oldalán, ez a Magyarós-tető felé húzódó hegygerinc lába, itt emelkedett magasba a két ország határvonala. Ide raktam egy kőhalmot, ez már magyar föld volt. Ide akarok egy szerény keresztet állítani jövő augusztusra az itt őrködők s az 1916-ban és a második világégésben elesettek emlékére. Bízom abban, hogy nem fogják bántani, mert a román ember tiszteli a keresztet! Itt csak a vám volt, a magyar határőrkatonák s a honvédek fent, a völgyben lévő laktanyából jártak le ide őrségbe szolgálatot teljesíteni. Számunkra azért volt fontos a határpont ismerete, mert 1968-ban ennek közvetlen közelében jelölte ki a megyehatárt megállapító bizottság a két szomszédos új megye, Hargita és Bákó határvonalát. Igen ám, de azt a rendszerváltás utáni években, amint azt Csíkszentmárton község polgármesterétől, Gergely Andrástól is megtudtuk, a bákói megyevezetés önkényes módon „felnyomta” mintegy három kilométerrel nyugatabbra, s a Rácz-patak beömlésének övezetébe költöztette a határtáblát. Mi több alkalommal visszavittük az eredeti helyére, de mindhiába. Így történhetett, hogy jelenleg az Úz-völgyi hősi temető, a régi kápolna is Bákó megye területére került. Mi azonban itthon érezzük magunkat, ezen a helyen itthon vagyunk. Meglepetés és munka az emlékhelyen A határvámnál lobogó tűznek még mindig kételyeket támasztó érzéseivel léptünk az Úz-völgyi emlékhely és emléktemető területére. Meglepetésünkre téglából épített kerítést emeltek a bejárati székely kapu keleti oldalára, s látogatásunk idején éppen annak folytatásán dolgoztak, a terméskőből emelt oszlopok közé mutatós vízszintes farudakat illesztgettek. A csíkszentmártoni építőcsapatot az önkormányzat alpolgármestere, László Antal irányította, aki maga is építész ember. – Pályázati pénzből épül ez a kerítés – mondta. Ez a legelő, ahol a temető van, s a temető mögötti hegyoldal erdőségei a mi közbirtokosságunk tulajdona, amely egy darab területet sem kapott vissza soha a szomszéd megyétől. – Dr. Szőcs Dániel, Dani bácsi, az emlékhely rendszerváltás utáni felújításának kezdeményezője kért meg, hogy jöjjünk fel ide – mondta Kelemen Dénes –, mert a pályázatot megnyerő csoport két emlékkopját, melyeknek elhelyezkedése nem egyezett az emlékhely területrendezési elképzeléseivel, kivett a helyéről, és azokat vissza kellene állítani eredeti helyükre. Az egyiket én faragtam a volt sepsiszentgyörgyi 11-es és 12-es székely határőr zászlóalj hősi halottainak emlékére az Úz-völgyi betörés 60. évfordulója alkalmával, a másik a Farkas Mihály emlékkopjája, amelyet lánya, Farkas Piroska állíttatott. Barta Misi bácsival, az egykori Úz-völgyi harcossal visszahelyeztük mind a kettőt eredeti helyére. Volt még három emlékkopja, amelyet augusztus 26-án, a szervezők utasítására a temetőkerítés belső fele mellé állítottak fel. Mi azokat is kivettük, s az Úz-völgyi emlékmű nyugati felén álló kopjasorba, méltó helyre elhelyeztük. Ezek közül két emlékkopját a sepsiszentgyörgyi Forró testvérek, Forró Ferenc és Forró László tartalékos hadnagyok gyermekei és unokái állítottak és Balázs Antallal faragtattak – tesszük hozzá mi, a harmadikot pedig az Úz völgyében elhalt édesapja, Ilkei Ferenc emlékére fia, a Sepsiszentgyörgyön élő vitéz Ilkei Albert saját kezével készítette. A helyzet ilyetén alakulásáról dr. Szőcs Dánielhez fordultunk érdeklődni, akit néhai Sylvester Lajos, a hely hű krónikása, az Úz-völgyi szellemiség ápolójaként emlegetett, hiszen húsz éve már Úz-völgy törzsparancsnoka, s az itteni ünnepségek ceremóniamestere. – A szóban forgó pályázatot a nálunk működő Erdély Kutatócsoport Egyesület nyerte el a magyarországi Honvédelmi Minisztériumtól, amiért minden elismerésem – mondta. – Én azt hiányolom, hogy a pályázat készíttetői miért nem vontak be minket is, vagy legalább meg kellett volna bennünket is kérdezniük. A központi emlékművet is mi állíttattuk, létrehozásában minket nagyon sok Úz-völgy-barát támogatott. A kopjaköltöztetésekkel önhatalmúlag cselekedtek, amelyet mi, a második világháború háromszéki résztvevői és azok maradékai, unokái megrökönyödéssel vettünk tudomásul. Hol volt 1994-ben, a kezdetekkor ez a kutatócsoport? Véleményünkkel finoman figyelmeztetném Illésfalvi Péter hadtörténeti szakíró barátomat is. A kutatócsoportot és Gergely András csíkszentmártoni polgármestert is arra kérjük, hogy folytassa munkáját, az újabb keresztállításokat is, de a már elhelyezett második világháborús kegyeleti emlékkopjákat ne bolygassák, hagyják eredeti helyükön. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 29.Fő cél: a magyarok elvándorlásának megállításaAz egyetlen olyan nem parlamenti erő az Erdélyi Magyar Néppárt, amely polgármesterjelöltet is indít a megyeszékhelyen is, és teljes listát is tudott állítani települési és megyei szinten is – tudatták tegnap. A jelöltjeikkel kapcsolatos fő részleteket ismertette két vezető jelöltjük. Adatokkal és nevekkel állt a nyilvánosság elé tegnap az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), arról, kiket és hol indítanak a június 5-i önkormányzati választáson Bihar megyében.Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Csomortányi István a párt Bihar megyei szervezetének elnöke ismertette a részleteket. Az EMNP nagyváradi polgármesterjelöltje Zatykó Gyula, aki elmondta: fő célja a magyarok elvándorlásának megállítása, oly módon, hogy megérje itt maradni, és erre megoldásaik is vannak. „Ha sikerül a tisztségekbe kerülnünk, elkezdjük a változtatást” – mondta. A váradi városi tanácsosi jelöltlistájuk első 10 helyére különféle témakörök szakértőit tették, akik tapasztaltak, de még nem idősek. A jelölteket jövő héten kezdik el külön tájékoztatókon bemutatni. A megyében Csomortányi István, a párt Bihar megyei szervezetének elnöke egyben a megyei tanácsosi jelöltlistájuk vezetője is. Ő elmondta: a megyében 26 településen indít saját jelölteket az EMNP. Polgármesterjelöltjük és helyi tanácsosi listájuk is lesz Várad mellett Érmihályfalván, Székelyhídon, Nagyszalontán. Margittán csak helyi tanácsosi listát állítottak, ugyanis az ottani független magyar jelöltet támogatják a polgármesterségért folyó versenyben. További 15 polgármesterjelöltjük és összesen 330 helyi tanácsosi jelöltjük lesz a megye településein. Megegyezés – másképp „Négy helyen az RMDSZ annyira megfélemlítette a jelöltjeinket, hogy bár készen álltak a megmérettetésre, végül nem mernek indulni – itt Alsólugasról, Vedresábrányról, Telegdről és Keményfokról van szó” – fogalmazott Csomortányi István, hozzátéve: „De ott is támogatnak minket, csak a konfrontációt nem merték vállalni. Összességében pedig a támogató aláírások nagyon könnyen összegyűltek mindenütt, mert a lakosságnak elege van a korrupcióból, és végre valós érdekvédelmet szeretne”. Mint ismeretes, az RMDSZ a saját megyei listáján felajánlotta a nem biztosan bejutó 8. helyet „egy másik magyar szervezetnek”, és ezt végül az MPP jelöltjével töltötte be. Az EMNP-s Csomortányi erről azt mondta, őket meg sem keresték. Hozzátette: „Ez is mutatja, hogy csak sima kampánymanőver volt a felajánlás, és csak a sajtóban tették meg, valójában nem. Aztán előszedték a naftalinból a hozzájuk közel álló MPP-t, és látszatból az ő egyik emberét is betették a listájukra. Komolytalan volt ez az egész, és csak látszat az összefogás”. Ezzel szemben olyan példákat mondott, ahol helyi szinten az EMNP és az RMDSZ együtt fog működni. „Párbeszédet kezdtünk viszont mi mindenkivel, akivel lehetett. Az RMDSZ megyei vezetőivel lehetetlen. És például Váradon is kétszer is megkerestük írásban Huszár Istvánt, de nem is reagált. Viszont vannak helyi, települési vezetők, akikkel lehet tárgyalni. Így az ő polgármesterjelöltjüket támogatjuk majd Diószegen, Szentjobbon, Tamásiban és Várasfenesen. Saját helyi tanácsosi jelöltlistát viszont Diószeg kivételével e helyeken is állítunk. Íme tehát, ez a valódi összefogás útja, mi azon vagyunk” – mondta. A megyei tanácsosi jelöltlistájukról elmondta: az első helyekre ott is szakembereket tett az EMNP, mérnök, építész, informatikus, egyetemi tanár is van ott, az átlagéletkor pedig 35 év. A választóknak mindenütt azt üzenik: sokkal jobb eredményre számítanak, mint az előző választásokon, mert az elmúlt négy évben megismerhették az EMNP-t a polgárok. Négy céljuk van e voksoláson: minél több polgármestert tisztségbe juttatni, legalább 2-3 képviselőt a Megyei Tanácsba juttatni, Váradon legalább 2 helyi tanácsosi tisztséget elnyerni, és tovább növelni a többi településen a helyi tanácsosaik számát. Jelöltek Az EMNP megyei tanácsi jelöltlistájának első tíz helye, sorrendben: Csomortányi István Csaba, Nagy József Barna, dr. Szilágyi Ferenc, Kálmán Balázs, Varga Csaba, Pólik János Levente, Zatykó Gyula, Baricz-Nánási Ferenc, Balogh János, Rhédey Emília. A nagyváradi lista: Zatykó Gyula, Moldován Lajos Gellért, Nagy Zoltán, Török Sándor, Balogh Árpád György, Holló-Csejtei László Barna, Varga Csaba, Tőtős Ilona, Bősze László Antal, Szabó Judit. Szeghalmi Örs erdon.ro lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
